Valójában a félelem mindig a jelenben zajlik, de többnyire, minden esetben, a jövő lehetséges eseményét vetíti elénk, és annak is a reánk nézve kizárólag veszélyes, káros voltát. Vagyis a félelem, a legtöbb esetben eleve indokolatlan, mert nem valamilyen konkrét eseményre utal a jelenben, hanem csupán egy előre vetített eshetőség, ami egyáltalán nem is biztos, hogy bekövetkezik A mai átlagember szinte tökélyre fejlesztette azt a hibás képességét, hogy a pesszimista hozzáállásából származtatható gondolatainak teljesen szabad utat enged a képzelete világában.

Sajnos, ahogy a félelem inspirálni képes a szervezetet, az adott probléma megoldása érdekében, úgy arra is képes, hogy leblokkolja azt. Vagyis, amikor a tudat úgy ítéli meg a helyzetet, hogy tehetetlen a megoldást illetően, akkor ez a negatív mentális szellemi felismerés leblokkolja, megbénítja a szervezetet is.

A félelem a lélek által diktált önvédelmi reakcióigény érzését vetíti elénk, és arra utal, hogy tehetetlenek vagyunk a félelem tárgyában jelentkező problémájával szemben.

Az ember relatív elméje sohasem csitul le, mindig aktív. Általában sohasem azon aggodalmaskodunk, attól félünk, ami éppen most, a jelenben zajlik, hanem attól, ami majd csak a későbbi időben következhet be. Gondolataink által állandóan terveket szövünk, és lehetséges megoldásokat latolgatunk, ennél fogva azok nem a jelenben, hanem a jövőben kalandoznak. És valójában éppen ez okozza a legtöbb mentális problémánkat. Csak akkor vagyunk képesek a legtökéletesebben önmagunkat adni, ha nem aggodalmaskodunk a jövő miatt, illetve, ha nem gondolunk előre arra, hogy mit fognak gondolni rólunk más emberek.

Aki ugyanis más emberek lehetségesen szigorú elvárásai szerint él, nem képes a saját életét élni a jelen pillanatában. A jelenben aktuális tetteit ugyanis korlátozza a társadalmi elvárásokhoz való igazodás kényszere. Ne félj attól, hogy mit szólnak az emberek, ha tiszta tudsz maradni.A félelem többnyire akkor tör a tudat felszínére, ha a cselekedeteink által nincsen az elménk lekötve a jelen pillanatához. Amikor tétlenek vagyunk, és nem foglaljuk le az elménket hasznos dolgokkal a jelen pillanataiban, akkor jelentkeznek az aggodalom, jövőbe vetett negatív gondolatai, amelyek félelmet válthatnak ki bennünk.

 Az életünk mindig a jelenben zajlik, és az élet ideje nem más, mint a jelen pillanatainknak a teljes halmaza.

Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten is.Hallani ezt a közmondást elég gyakran. Azt jelenti, hogy amilyen módon viszonyulunk egy másik embertársunkhoz, nagy valószínűséggel ő is olyan módon fog hozzánk viszonyulni. Vagy, ki mint vet, úgy arat.Ez a közmondás arra utal, hogy csak az olyan ember remélheti azt, hogy szeretetet kap, aki már szeretetet adott.Sok jó ember kis helyen is elfér. Ne csak tudd a jót, hanem tedd is.Amilyen a kérdés, olyan a felelet. Amit nem kívánsz magadnak, másnak se tedd.Ami tiéd, tedd el, a másét ne vedd el.A harag rossz tanácsadó.A szép szó az ellenséget is kibékíti.Aki bottal köszön, annak doronggal felelnek.Ezek a közmondások önmagukért beszélnek. A népi bölcsességekből származó közmondások hűen visszatükrözik a társadalomban élő emberek egymáshoz való természetes viszonyát.Akaratlanul is, mindig kihozunk valamit egymásból. Minden akciónk reakciót vált ki más emberek viselkedésében.

 Emberek vagyunk, emberi társadalomban élünk, ezért elengedhetetlen az, hogy emberségesek legyünk egymáshoz.Ez azt jelenti, hogy mindenki tegye a dolgát, élje az életét, ahogy akarja, de közben ne felejtsen el segíteni olyan embereknek, akik rászorulnak a segítségére.Ahol emberek élnek egymás között, ott nagy szükség van az emberségre. Az emberség az önzetlen szeretetből táplálkozik, és szeretetet teremt.Az emberséghez érdekek nélküli szeretetre van szükség.

 Az igazán „nagy” ember, az által válik igazán naggyá, hogy milyen módon bánik az embertársi kapcsolatai során a „kicsikkel”.Kicsik pedig, alapvetően azok az emberek, akik fizikailag, anyagilag, szellemileg vagy lelkileg elesettebbek, rászorultabbak vagy tehetetlenebbek. A nagy ember éppen ezt az elesettséget, rászorultságot, vagy tehetetlenséget veszi észre, és természetes kötelességnek tartja azt, hogy segítségnyújtásával orvosolja azt.A nagy ember nem a felelőst keresi, nem kritizál, nem alkot ítéleteket, hanem mindig a reális megoldások lehetőségét kutatja, és ezért aktívan segédkezik is, az éppen aktuális reális képességei, lehetőségei szerint.

Egyszerűen arra van szükség, hogy kiterjesszük ezt a szeretetteljes közösséget minden emberre, akivel csak kapcsolatba léphetünk a mindennapjaink során. Váljon számunkra minden ember felebaráttá, vagy baráttá, akikkel szemben nincsenek mentális korlátozásaink. Csak akkor képes kiteljesedni az életünk, ha minél többet vagyunk képesek adni önmagunkból. Mindig csak a feleslegünkből adhatunk, mert különben, mi magunk is elesett, rászorult emberekké válunk. És reálisan adni, mindig csak a szükségek enyhítése érdekében lehet. Valójában az olyan ember ad igazán sokat másoknak, aki rávezeti az elesettebb embertársait arra, hogy milyen módon képes olyan emberi módon élni, hogy ne legyen többé már rászorult.

 Ne legyünk balekok, de mindig vegyük észre a valós tehetetlenséget, amely megbénítja az emberek cselekvőképességét.

 Így elsősorban éppen azon segítsünk, hogy a cselekvőképességüket visszanyerjék általunk. Hogy aktívan tudjanak részt vállalni a társadalmi életük általános eseményeiben azért, hogy a természetes önfenntartásuk hiányában kialakult önbecsülésük ne sérüljön tovább.Mert csak az olyan ember képes másokat is megbecsülni, akinek van egészséges önbecsülése.Pedig, a megbecsülés a szeretet egyik alappillére. De az egyirányú szeretet mindig elhal.

Csak az önbecsüléssel rendelkező ember képes vállalni önmagát teljes mértékben. Minden ember az élete művésze lehet, ha arra törekszik, hogy gondolatait, szavait és tetteit mások gyönyörűségére használja, a nap minden pillanatában. Ez a hétköznapi művészet, amely EMBERT varázsol egy emberi lényből.Vagyis, aki szeretettel gondolkodik, beszél és cselekszik, mindig nyíltan vállalhatja önmagát. Szabad emberként él. Sohasem kell bürokrata módon elbújnia egy-egy hivatal árnyékában. A szeretet ugyanis, belülről fakad, a szívünkből, a lelkünkből. Majd ahogyan öregszik az ember, rádöbben arra az óriási ellentmondásra, amelyben felnőtt emberként élt. Elmondaná, átadná a keserű tapasztalatait, amelyben a szeretet elhal, de a fiatalabb, éppen felnőtté váló korosztály, úgy rohan a vesztébe, ahogy az öreggé vált ember tette egykor.Így a generációk elbeszélnek egymás mellett. Tulajdonképpen, mindenki a saját hibájából tanul. Pedig, jól tudjuk, hogy az okos ember a más hibájából tanul, a buta a sajátjából, és a többi pedig, a sajátjából sem.

Egoisták vagyunk, ha csak magunkat szeretjük, akkor csak magunknak szerzünk örömöt. Akkor a szeretetünk egyirányú, előbb-utóbb elhal.

Sohase adjunk okot a bánatra és a szomorúságra, mert az minden esetben, a szeretet hiányát jelzi vissza. Csak akkor lehetünk és maradhatunk szabad Emberek, ha mindig képesek vagyunk vállalni önmagunkat.Aki pedig, az élete minden pillanatában képes testileg, lelkileg és szellemileg is Istent képviselni ezen a világon, maga is Istenné formálódik, hiszen a lelki indíttatású hiteink alapján módosul mindig a testi és a szellemi mivoltunk. Gyakorlatilag, amiben hiszünk, azzá válunk.