Jó lenne, ha fényt gyújtana valaki nekem és felráznál ebből a nyomott hangulatból. Fáradt vagyok, nyűgös vagyok.Ezért nem tudok senkit sem elviselni, na meg engem is nehéz. Néha (mindig) lelkileg kikészít a tehetetlenségem. Van egy fal, ami mindig ott áll előttem. Mindhiába nézem, még nem láthatom, csupán sejthetem azt, hogy ott van . Akkor veszem észre, amikor fejjel rohanok neki, és akkor megismerem, - és láthatóvá válik. Nem tudom, mennyi falba ütközöm ’rövid’ életem során, és hányat fogok elkerülni. De némelyik fáj, nagyon fáj. Talán nagy ajándék lenne, ha az összes falat ismerném, de azzal elveszteném annak lehetőségét, hogy magam fedezzem fel őket, és nem lenne több, mint egy unalmas labirintus. De ott is eltévednék valószínűnek tartom.   

Gondolkodom és nem tudom mi tévő legyek. Néha elkalandozok.
Egy olyan világot képzelek el magamnak, ahol minden teljesen az ellentéte annak amiben most élek.
Itt minden annyira békés, annyira nyugodt és olyan egyszerű. Legszívesebben itt maradnék.
Ebben az álomvilágban. Ezen a helyen felhőtlenül boldog vagyok és nincsenek problémáim.
Érzem, hogy ez nem a valóság, de szeretek itt lenni.Viszont tudom, hogy egyszer muszáj felébrednem és talpra állnom. Bármi is történt a múltban túl kell lépnem rajta.
Az álomból meg kell próbálnom valóságot csinálni.Teljesen tökéletes sem én nem leszek, sem a világ, de ha jó dolgokat teszek, talán megközelíthetem.
Végre elkell fogadnom magam olyannak, amilyen vagyok, csak akkor élhetek, ha meg vagyok elégedve magammal. Legfőbbképpen a lelkemben kell ‑rendet tennem. Az egész eddigi életem egy hazugság volt.
Minden fontos és lényeges dolgot elvesztettem és egyfajta védekező mechanizmusként hoztam létre a saját kis világomat, ahová szinte senkit nem engedtem be.
Féltem, sőt félek most is, de ha nem merek változtatni, akkor később még nehezebb lesz és, akkor már nem tudok majd mit tenni. Segíteni nem tud senki, csak én magamon.
Meg kell tennem, még ha nehéz is. Az élet egy hatalmas színház.
Bíznunk kellene önmagunkban és a képességeinkben és akkor bármi, de bármi sikerülhetne!

Szeretnék reménytelenül naiv maradni.Szeretnék hinni abban mindörökkön...hogy az emberek alapvetően jók...csak valamiféle ismeretlen betegség emészti állandóan a lelküket. Folytonosan újfajta tüneteket produkálva rajtuk Irigység, harag és egyéb tünetek...amelyekből komplex betegség válik. Gyógymód még nincs rá! Hiába mondják mások...hogy a mosoly segít....hogy a mosoly a legádázabb ellenségeket is képes kibékíteni...hiába szónokolnak a szeretet minden legyőző erejéről...valahogy egyik sem hatásos ezzel a mindent felemésztő kórral szemben. Én mégis rendületlen remélni szeretném....hogy mindez csak átmeneti....hogy valahol van rá valamiféle gyógymód. Létezik....csak még mi nem tudunk róla.....
Vajon Te elhiszed....hogy létezik???    

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.