2010.08.18. 00:55
A lemondásról de a fájdalom marad.
De nem úgy.
Hanem úgy, hogy az állapotom folyamatos és kitartó romlásával váltam egyre antiszociálisabbá, melynek kezdeti megnyilvánulása még annyi volt, hogy nem mentem el sehová.Először még rábólintottam mindenre,(kimenni) hátha ráveszem magam, aztán rájöttem, hogy mégsem tudok, de ekkor még volt bennem szándék és remény, később már a rábólintás pillanatában tudtam, hogy nem fogok elmenni sehová, de ezt titkolandó, még úgy tettem, mintha akarnám. Aztán telefonon/e-mailben lemondtam, halaszthatatlan vagyok, nem tehetek róla, majd bepótoljuk....
Még később már a telefont, is nyügnek tartottam ezt hosszú ideig műveltem,............ :o(
Na, hívtak és tudom........, bele is egyeztem, kinéztem buszokat oda és vissza, jó az nekem,???
Ma már motoszkált a fejemben a gondolat, El kell menni, szeretnek engem, nyilván azért is hívnak, nem kell ott lenni sokat, szoktatni kell magamat,Ugye, el kell menni, ugye, ugye, ugye.?????..................
Szerdán háttér-televíziózás gyanánt hagytuk hadd szóljon Dr. House.
az epizodban a téma.....
Magas IQ-val zseni volt, de végtelenül magányos.
Alacsonyabb IQ-val idegenvezető, de boldog ember, és így a felesége is boldog volt.
Ennek kapcsán gondolkodtam el, hogy egy kapcsolatban ki és miért mond(hat) le bizonyos dolgokról.
Jobb adni, mint kapni, ez alapvetés
Lemondani tudni kell.
Ez éles ellentétben áll a mai világ felfogásával, a csak te, csak neked, csak most, mert megérdemled filozófiájával.
Semmi új nincs mindebben, mondhatni közhely. De a közhely pont azért közhely, mert az alapja mindenki által széles körben ismert, elfogadott, unalomig ismételt.
Nem is kell ezeken naponta gondolkodni. Inkább tenni érdemes.
Nekem most Dr. House páciense kapcsán jutott eszembe, amit igazából napról napra igyekszem megtenni a családért,, és egy-egy adott emberért is.
Lemondani valamiről, mások javára. És nem azért mert mártír szeretne lenni az ember.
Mert megérdemlem;)
Ha nincs fájdalom nem nyílnak ki a receptoraid. Nem leszel tudatos, csak élsz bele a nagyvilágba. Soha nem jutsz el az ösztöneidhez, ahhoz a pillanathoz, amikor megérzed, hogy mit is jelent élni...Egy gravitáció nélküli térben hánykolódsz anélkül, hogy tudnád miért nem ér le a lábad a földre. Lehet, hogy nem is vágysz rá, hogy leérjen, mert túl kényelmes forogni a levegőben. De ha egyszer leértél tudni fogod, hogy a földön lehet járni, míg a levegőben csak az áramlatokkal sodródsz...Nem te irányítod magadat és a tetteidet, hanem a külső tényezők. De a világ nem a külső tényezők összessége, hanem a belső érzések, és tapasztalások megélése.Ahhoz, hogy lekerülj áldozatot kell hoznod, ami gyakran lemondással jár. Az áldozat elengedhetetlen, hiszen ez jelenti azt, hogy elengedtél valamit az addigi életnek hitt takaréklángból Minél nagyobb dolgot engedsz el, annál nagyobb lesz a sikered.. Minél nagyobb áldozatot hozol annál nagyobb lesz a fájdalom. De ha a fájdalom nagy, nem tudsz majd másra fókuszálni, és így érezni fogod elméd valódi súlyát. Megnyílt elméd valódi súlyát, hiszen a csukott elmének nincs súlya: az csak egy lepel, mely a szemedre hullva elfedi mindazt, ami az igazi élethez kell.
.
Szólj hozzá!
Címkék: gondolat bánat
Ajánlott bejegyzések:
A bejegyzés trackback címe:
https://ennmary.blog.hu/api/trackback/id/tr302229479
Kommentek:
A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.
Nincsenek hozzászólások.