A hazugság története egyidős az emberi beszéddel, sőt talán még régebbi, hiszen gesztusokkal, jelekkel is lehet hazudni. A hazugságról szóló elmélkedések szintúgy  mindennapi, gyakori dolog nem kerülhette el a tudós urak figyelmét.  Kezdetben a figyelem az igaz-nem igaz bizonytalanságára irányul, feltételezve, hogy létezik az „igaz” és ennek ellentéte, a „hazug”. Később, a hangsúly az etikai aspektusra helyeződik a hazugság rossz, az igaz beszéd pedig jó. A megítélés döntő mozzanata nem az igaz vagy a hazug állítás, hanem a szándék, ami vezérli a a cselekvőt. Így nyílik meg az út a kegyes hazugság előtt, ahol - az előbbiek szerint - a hazug jó szándéka legalizálja magát a hazugságot. Napjainkban mikor a hazugságról beszélnek, már csak nyelvi, szemantikai szerkezetére kíváncsiak, sőt Wagnernél már a hazugság egyenértékű az igazsággal, annak mintegy másik, lehetséges narratívája.

  Persze - mint minden gyávaságnak - ennek is következményei vannak. Közvetlen következménye az, ami körülvesz bennünket: a hazugság kultúrája. Ennek legszembeötlőbb vonása az az immunitás, ami kialakult bennünk a hazugság iránt. Tudjuk, hogy hazudnak a politikusok, a média, a reklámok - de nem akadunk fel ezen. Így van és kész.

 Azt hazudjuk tehát, hogy mindez nem így van. A politikusok értünk dolgoznak, a média az igazságot tárja föl, a reklámok pedig segítenek nekünk eligazodni a végtelen bőségben, ami a részünk ezen a boldog, mosolygós világon.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.