Minden pszichológiai elmélet különböző típusokba sorolja a személyiséget.
nincs ,,tiszta" típus, azaz mindenkiben van ,,ebből is egy kicsi, abból is egy kicsi".

Tagadhatatlan azonban, hogy vannak jellemző személyiségvonások, tulajdonságok, amelyek meghatározzák a külvilághoz való viszonyunkat, a kapcsolatainkat, a módot, ahogyan reagálunk a különböző helyzetekben.

Éppen ebből adódik az, hogy sokszor két ember nem igazán tudja megérteni egymást, hogy a konfliktushelyzetek békés megoldás helyett parttalan vitákba torkollanak.
Ha nem kellően ismerjük önmagunkat és a társunkat, ha mindenáron meg akarjuk változtatni a másikat, az együttélés soha nem lesz zavartalan.
A mindennapi problémák megoldásában és a kommunikációban fontos figyelembe venni az alapvető jellemzőket.

Egy szangvinikus társ mellett hozzá kell szoknunk az érzelmi hullámzásokhoz, a túlzó, hamar lelkesedő, de éppolyan hamar lelohadó és az ellenkezőjébe átcsapó ingadozásokhoz.
Mint ahogy ahhoz is, hogy sokszor nem lehet szóhoz jutni mellette, hamar a szavunkba vág.
Emiatt klasszikus párbeszédre ritkán kerülhet sor, de megfelelő türelemmel vele is mindent meg lehet beszélni.

Egy kolerikus társ mellett nem igazán számíthatunk mély érzelmi beszélgetésekre.
Ahogyan saját érzelmeiről nem beszél, éppen úgy nem veszi észre mások érzelmi reakcióit sem. Észre sem veszi, hogy megbántja a másikat, amit nem szándékosan tesz, egyszerűen nincs igazán érzéke ilyesmire.
Érdemes logikus, racionális módon felépíteni a vele való beszélgetést. 
Adott helyzetben szinte biztosan nem ad nekünk igazat, de képes arra, hogy később elgondolkodjon.

Egy melankolikus társ mindig komolyan veszi a másikat, emiatt jól el lehet vele beszélgetni.
Csupán arra érdemes fokozottan vigyázni, hogy meg ne bántsuk, mert olyankor hallgataggá válik, befelé fordul. 
Képes hetekig némaságba burkolózni.
Érdemes időt adni számára, hogy oldódjon a megbántottsága.
Ha ehhez nincs kellő türelmünk, egy jól megfogalmazott, őszinte levél gyakran segíthet a beszélgetés megindulásában.

Egy flegmatikus társ ritkán mond ellent, kerüli a konfliktusokat és a veszekedést, ezért jól lehet vele beszélgetni.
A nyugalom érdekében engedékeny.
Ugyanakkor az, hogy nem mond ellent, nem tiltakozik, messze nem jelenti azt, hogy elfogadja mindazt, amit mondunk neki. 
Veszekedéssel, érzelmi kirohanásokkal biztosan nem érünk el nála semmit, érdemes inkább észérvek alapján meggyőznünk.

Az ilyen embernek mindig résen kell lennie, hogy meg tudja védeni magát, ami előbb-utóbb óhatatlanul gyanakvóvá, túlérzékennyé teszi. Azon csoportok tagjai, akiket a környezetük vagy a többségi társadalom előítélete vesz körbe, kénytelenek valahogyan reagálni előbb-utóbb, valamilyen viszonyt kialakítani környezetükkel, válaszként az őket érő igazságtalan bánásmódra, negatív elvárásokra, hátrányos megkülönböztetésre. A különféle reakciók sora hosszúra nyúlik: az ember visszahúzódhat, retteghet vagy visszaüthet. --------Allport Az előítélet című könyvében sorra veszi a lehetséges reakciókat.------ Az odatartozás megtagadása A legegyszerűbb reakció, hogy az ember megtagadja a csoportot, amelyhez tartozik - ezzel azonban saját csoportja árulójává is válhat. Több fokozata van a megtagadásnak - lehet egy átmeneti megalkuvás valamely cél érdekében (például egy munkahelyen letagadni a homoszexualitást, ha tudjuk, hogy ez hátrányt jelentene), lehet egy életre szóló döntés, mint a kikeresztelkedés például a náciktól rettegő zsidók esetében -, amelyek azonban mind megalkuvásra késztetik az embert. És beszélhetünk természetesen asszimilációról is, amely a többségi társadalomba való teljes beleolvadást célozza meg. Rögeszmés félelem Amerikában még alig néhány évtizeddel ezelőtt afroamerikai személyek nem tudták úgy betenni a lábukat bármilyen helyre, az iskolától a fodrászatig, hogy ne kellett volna attól rettegniük, hogy valamilyen megaláztatás vagy akár atrocitás éri őket. Ugyanezt élte át a harmincas, negyvenes években az európai zsidóság - és a helyzet végül valóban a tömeges népirtásig fajult.  Bármilyen előítélettel sújtott kisebbségi csoporthoz tartozónak tehát alapérzése a bizonytalanság. Az ilyen embernek mindig résen kell lennie, hogy meg tudja védeni magát, ami előbb-utóbb óhatatlanul gyanakvóvá, túlérzékennyé teszi. Erősebb kötődés a saját csoporthoz Semmi sem kovácsol jobban össze egy csoportot, mint egy háború - vagy mint egy kollektív trauma. A közös fenyegetettség gyakran képes egységesíteni egy csoport tagjait. Ez természetesen ahhoz vezet, hogy csoportjukon belül kedveznek egymásnak az emberek, könnyebben segítik a saját csoportjukhoz tartozókat.  Tehát ugyanaz a negatív megkülönböztetés indul be a külső csoport tagjaival szemben, mint amit az velük szemben alkalmaz. Visszahúzódás és passzivitás Az igazán elnyomott csoportok számára sokszor ez az egyetlen reális reakció, hiszen a lázadás kemény büntetést vonna maga után, s még a folytonos düh vagy szorongás sem elviselhető hosszú távon, sem testileg, sem lelkileg. A passzivitásba vonuló ember általában a fantáziába menekül - egy igazságos, szép életről álmodozik. A mai napig sokakban felmerül a kérdés, hogy a koncentrációs táborokba zárt, s ott tudhatóan a kivégzésükre vagy a szinte biztos halálra váró foglyok miért nem lázadtak? Vagy akár már előbb, a városi gettókban, amikor még sokkal jobb egészségi állapotban voltak, és a körülmények sem voltak teljesen reménytelenek egy esetleges felkeléshez (néhol persze történt ilyen). Ez egy igen összetett kérdés, a válasz nagyon messzire vezet, azonban az egyik tényező, ami hozzájárult az elnyomottak passzivitásához, az általános jellemzője a megfélemlítettek csoportjának. Rájátszás Amikor valaki így védekezik, akkor eltúlozza a saját csoportjáról szóló sztereotípiákat, mint a bohóc - írja Allport - aki kifigurázza a szomorúságot vagy az ügyetlenséget, hogy nevessenek rajta, vagyis végső soron a kedvében járjon annak, akinek játszik. Öngyűlölet Gyakori eset, hogy valaki annyira azonosul az uralkodó csoporttal, hogy nem csupán megtagadja hovatartozását, származását, gyökereit, de gyűlöli is magát, mint zsidót, cigányt vagy éppen mexikóit. Bár nem tud asszimilálódni, de elfogadja a többségi csoport életmódját, szemléletét, és előítéleteivel is azonosul. Egyik leghíresebb példa erre Otto Weininger, a Nem és jellem szerzője, aki zsidó létére véres antiszemita volt. Harciasság A frusztráció-agresszió hipotézis alpján tudjuk, hogy azoknak az embereknek, akik frusztrációt élnek át, gyakran agresszióba fordul a tehetetlenségük. Ennek árnyaltabb formája, amikor valaki semmilyen akadályt nem ismerve halad a céljai felé, legyenek azok szakmaiak, társadalmiak vagy magánéletiek, és az elnyomás tulajdonképpen erőt ad neki, amit az önérvényesítésben kamatoztat. Ennek egy verziója a szimbolikus érvényesülés, amikor az elnyomott kisebbségi csoportok periférikus helyzetekben tudnak csak érvényesülni: szertartásokhoz, ruházathoz, szokásokhoz való ragaszkodásban.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.