Hogy szeretett-e valakit, nem lehetett tudni. Nem mondta, nem mutatta. Talán nem is élte... Sohasem láttam a szívét. Szeretett egyedül lenni. Senki se hiányzott neki. Ha meglátogattam, örült nekem - ha elmentem, nem bánta. - "Szervusz!" - mondta, amikor beléptem hozzá, és amikor elmentem tőle, ugyanígy köszönt el tőlem: - "Szervuuuusz!" Ez a kissé éneklős, hosszú "ú" teljesen formálissá, személytelenné tette a köszönését, mintha egy idegentől búcsúzna el, merő szokásból. Nem hiányoztam neki. Hogy tegnap látott-e, vagy hónapokkal ezelőtt, teljesen mindegy volt neki.

 Semmi nem vált ki olyan gyorsan és olyan súlyos depressziót, mint az önsajnálat. Ha a betegségnek ezt az okát állítom a beteg elé, tiltakozik: „Én nem sajnálom magam! Lehet, hogy másoknál így van, de nálam soha.

Az igazság fáj – mint a sebészi beavatkozás. A daganatot nem lehet fájdalommentesen eltávolítani.

 A búskomorságra hajló is ritkán mond ellent, amíg egészséges, csak ha már depressziós, akkor ellenkezik. Szerencsére később mégis belátják, és megteszik a megoldáshoz vezető első lépéselvet. Egyben bizonyos vagyok: ha nem változik meg önsajnálaton alapuló gondolkozásuk, nincs remény. Minél inkább helyet adnak neki, annál mélyebben zuhannak bele a búskomorságba.

„Ahogyan az ember önmagára néz, döntő befolyással van Istennel való kapcsolatára, sőt a családra, barátaira, jövőjére és sok más fontos életterületre is” (Bill Gothard).

Minden depressziós betegemnek nehézségei voltak önmaga elfogadásával. Majdnem mindenki másnak látja magát, mint amilyen. Van olyan időszak, amikor a legbátrabb és a legöntudatosabb ember is elutasítja önmagát. .

Az „énkép pszichológia” két ismert kijelentése illusztrálja alapfeltételezésünket: „Olyan vagy, amilyennek hiszed magad”, és: „mások rólunk alkotott véleménye közel sem olyan fontos, mint amit mi magunkról gondolunk”. A gondolatok érzéseket érlelnek, ezek pedig tettekhez vezetnek. Tehát önmagunkról alkotott képünk befolyásolja cselekedeteinket, pozitív és negatív értelemben egyaránt.

Aki tudatában van értékeinek, ki fogja használni képességeit, de aki bizonytalan önmagában, az nem. Így érthető meg, hogy miért mond csődöt sok nagyon tehetséges ember az átlagos képességűekkel szemben, akiknek viszont sikereik vannak.

Az ember magáról nem egyetlen esemény vagy élmény által alkot képet, hanem élettapasztalatait összegezve. Sok minden hat rá öntudatlanul, győzelmek, vereség, csalódottság, megaláztatások és sikerek, vagyis mindaz, amit átélt. Hogy milyen hatással lesznek ezek énképünk kialakulására, az nagyrészt velünk született lelki alkatunktól, temperamentumunktól függ.

Ami nincs, arra nem lehet gondolni, ami nincs, az nem fájhat, ami nincs, az: nincs. Legfeljebb a hiány, az üresség titokzatos mélysége szédít néha, de ebbe a mélységbe napok hullanak, kitöltik lassan a feneketlennek látszó szakadékot.

Vannak pillanatok, amikor az élet bizonyos embereket elválaszt egymástól, csak azért, hogy mindketten megértsék, milyen sokat jelentenek egymásnak.

  Paulo Coelho

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.