„Egy idő után megtanulod a finom különbségtételt a kézfogás, és az önfeláldozás között… És megtanulod, hogy a vonzalom nem azonos a szerelemmel, és a társaság a biztonsággal… És kezded megérteni, hogy a csók nem pecsét, és a bók nem esküszó… És hozzászoksz, hogy emelt fővel és nyitott szemmel fogadd a vereséget: a felnőtt méltóságával, nem pedig a gyermek kétségbeesésével… És belejössz, hogy minden tervedet a mára alapozd, mert a holnap talaja túl ingatag ehhez……egy idő után kitapasztalod, hogy még a napsugár is éget, ha túl sokáig ér… Műveld hát saját kertecskédet, magad ékesítsd fel lelkedet, ne mástól várd, hogy virágot hozzon neked… És megtanulod, hogy valóban sokat kibírsz… hogy valóban erős vagy… és valóban értékes.”Veronica A. Shoffstall

„Önmagunk megismerése a legnagyobb utazás, a legfélelmetesebb felfedezés, a legtanulságosabb találkozás.” Márai Sándor

„Jegyezd meg jól,de ne csüggedj soha,remény, csalódás,küzdelem, bukás,sírig tartó nagy versenyfutás. Keresni mindig a jót, a szépet, s meg nem találni, - ez az élet.”Madách

„Életed útját magad választod,Válassz hát úgy, ha egyszer Elindulsz, nincs már visszaút.”Kodály Zoltán

  „Senkinek sem kötelessége Hogy nagy ember legyen Már az is nagyon szép, Ha valaki ember tud lenni.” Alfred Capus

“Megvallhatjuk titkunkat egy másik embernek, de lehetetlen, hogy áttöltsük lelkébe saját benső világunkat, ami az elbeszélt tényeket, szavakat, cselekedeteket alakította; így e lényeges ismeret hiányában, még bizalmasaink is egészen másként fogják vallomásunkat értelmezni, mint ahogyan mi megéltük. Nyíltságunk csak annak értékes, aki beéri a puszta tények ismeretével, de aki a legmélyebb értelmünkbe akar behatolni, annak a legigazabb titok is csaknem annyira megtévesztő, mint a hazugság.”

"Az élet tele van csalódásokkal. Az apróbb kudarcokon csak úgy lehet úrrá az ember, hogy annál keményebben küzd."

"Tulajdonképpen egészen másvalaki vagyok, de oly ritkán vállalom ezt fel."

 A gyávaság, nyilvánvalóan így fogják fel, a lélek egyfajta behódolás a félelem előtt.

Önfeláldozás : Csak hogy te élhess, az életemmel fizetnékMeghalnék érted és a másvilágról figyelnék
Vigyáznék rád, hisz önzetlenül szeretlek
Néha nem így tűnik, ezért kérlek, ne vess meg.

A múlt csak akkor fáj, ha hagyjuk, hogy kövessen minket."
       (Mark Millar)

Néhány döntésben hallgathatsz a szívedre, máskor meg az eszedre; de ha kételkedsz, akkor az eszedre hallgass; ez fog életben tartani."
       (Laurell Kaye Hamilton)
   Ha az élet lehangol minket, mi döntünk, felállunk-e vagy sem.
     

Elengedni valakit nem azt jelenti, hogy megszűnik a fájdalmad. Amíg szereted, fájni is fog a hiánya. Ez nem baj. Attól még elengedheted. Sírva búcsúzunk egymástól, s ha igazi a szereteted, ez egy jó sírás. Elválasztva lenni bárkitől is, akit szeretünk: fáj. Ha már nem fáj: nem is szeretjük. Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihűl. Nem azt jelenti, hogy elfelejtem örökre. Nem közönyt jelent. Az elengedés azt jelenti, hogy hagyom őt szabadon repülni, szállni, a maga útján - abban a biztos reményben, hogy visszatalál majd hozzám. De amíg nincs itt, mindig hiányzik. És fáj. Ha nagy csapás, lelki fájdalom ér, mindenekelőtt gondolj arra, hogy ez természetes, mert ember vagy. Mit is képzeltél? Ember vagy, tehát kedveseid meghalnak, barátaid elhagynak, s minden, amit gyűjtöttél és szerettél, elrepül, mint a por a szélviharban."

Az elengedés nem azt jelenti, hogy az ember szíve kihül. Nem azt, hogy elfelejtelek, örökre. Nem közönyt jelent. Hanem, hogy hagylak szabadon repülni, szállj a magad útján. Abban a biztos reményben, hogy visszatalálunk egymáshoz. Akármekkora a világ - százmilliárd fényév -, a Végtelen kisebb, mint egy búzaszem, s én nem tudok nem benned élni. És te sem tudsz kilépni belőlem, soha. De amíg nem a valóságos világban élünk...amíg a mulandóságban vándorolunk: hiányzol.
És fáj.

Ha boldog akarsz lenni, ne gondolkozz azon, ami jönni fog, vagy ami fölött nincs hatalmad; a jelennel foglalkozz, és azokkal a dolgokkal, amelyeken változtathatsz.

Békülj meg azzal, hogy ott vagy, ahol vagy, és azzá lettél, amivé lettél. Az emberek sokszor tudják, mit kell tenniük. Csak annyit kell tenned, hogy megmutatod nekik az utat - ez a bölcsesség.

...Sose harcolj a sorsod ellen, mert azt veszítheted el, aki neked a legdrágább.

Nekem sohasem volt türelmem ahhoz, hogy összeszedjem a törött darabokat, összerakosgassam és ragasszam őket, és azt mondjam, hogy a ragasztott éppen olyan jó, mint az ép volt. Ami eltört, eltört, és én szívesebben emlékezem vissza, milyen volt fénykorában, mint hogy egész életemben nézzem az összeragasztott törött részeket.

Az emberek úgy beszélnek a bánatról, mintha az valami puha, nedves, könnyes valami lenne. Pedig a mélységes, valóságos bánatban nincsen semmi puhaság, a valóságos bánat, az igazi gyász és fájdalom kemény, mint a kő, és éget, mint a tűz. Kiégeti a szívet, sziklák súlyával összezúzza a lelket. Mindent elpusztít, és hiába, hogy a szíved dobog tovább, hogy a tüdőd nem áll meg pumpálni, meghalsz. (...) Minden, ami addig biztos volt, amit valóságnak hittél, véget ér.

Az ember elfuthat valaki elől, akitől fél, és megpróbálhatja legyőzni azt, akit gyűlöl. (...) Ám ha végtelenül szereted azt, aki végezni készül veled, nem marad választásod. Hogyan menekülhetnél meg tőle, hogyan küzdhetnél ellene, amikor azzal ártasz a szeretett lénynek? Ha nincs más, amit Őneki adhatsz, mint az életed, hogyan foszthatnád meg tőle?

Az embernek a társa: hiányzik. Nemcsak akkor, ha a halállal elvesztette, de akkor is, ha még sohasem találkozott vele. Soha, egész életében!... A társtalan ember hozzászokott ugyan, hogy egyedül van, hogy lelkileg idegenek között él, megszokja a magányt, mint eszkimó a sarki hideget - de a lélek mégis tudja, hogy hiányzik belőle egy darab: hiányzik a másik fele. És ez nem csak akkor fáj, ha elveszítjük, hanem akkor is, ha nem találjuk meg!

Jobbra vágyunk, mert ahol vagyunk, ott nem jó nekünk. Valami mindig hiányzik, még a legszerencsésebb életekből is. És ami hiányzik, az - figyeld meg - mindig a legfontosabb.

Van, akit könnyebb távolról szeretni.

Az a másodperc, amikor igazán szeretünk, életünk egyetlen valóságos pillanata.A többi nem az.A többi boldogtalan varázslat. Őrület. Teli félelemmel és szomjúsággal. Mi persze éppen fordítva gondoljuk. Mi azt hisszük, hogy az a “valóság”, amikor egyedül, kővé dermedt, magányos lélekkel élünk. Valóság a hétköznap, a közöny, az egoizmus, az én, az enyém, a pénzkereset. Valóság a tévé, a robot, a rohanás, a vásárlás, az aszfalt, a “senkihez sincs közöm” életérzése. És a szerelemről véljük, hogy káprázat, mámor. Amikor valóban szeretünk, mondják ránk az emberek, hogy “Te el vagy varázsolva, öregem! Te megőrültél!” – miközben egy tévedhetetlen hang lelkünk mélyéről azt mondja: “Itt akarok maradni, mert mindig ide vágytam! Itt akarok élni, örökké!”
Amikor szeretjük egymást: kijózanodunk.

Felébredünk.
Életünk valóságos állapota az, amikor szeretünk. Ezt a csodát rendszerint akkor érjük el, amikor föladjuk a görcsös önvédelmünket, és elkezdünk egymásban, egymásért élni.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.